Késblog

A tájékozódás különféle módszereiről, a kartográfiáról könyvtárnyi szakirodalom jelent meg a 19. század óta. Mindezek ismertetésére természetesen itt nem vállalkozhattunk. Egyrészt kicsit hosszúra nyúlt volna, másrészt alapvető célunk a tájoló kialakulásának, típusainak rövid ismertetése volt. Sorozatunk utolsó részében a térképismeret, illetve a tájolás alapvető szabályaival foglalkozunk. A tájoló és a térkép ugyanis önmagukban nem jelentenek többet, mint egy érdekes szerkezetet és egy nehezen összehajtogatható papírlapot. Egy jó topográfiai térkép azonban számos fontos információt közöl használójával. Már amennyiben le tudja azokat olvasni.A térkép – mely tartalma szerint lehet általános és tematikus, méretaránya függvényében földmérési, topográfiai és földrajzi, készítési módja alapján pedig felmérési és levezetett – nem más, mint a Föld felszínének, az adott vetületi rendszerben arányosan kicsinyített, felülnézeti rajza. A kicsinyítés arányát – a térkép legfontosabb jellemzőjét – a méretarány jelzi. Ez határozza meg a térkép pontosságát, illetve a megjeleníthető információmennyiség maximumát, magyarul a térkép befogadóképességét. Ennek korlátoltsága miatt a terep lényeges, legjellemzőbb ismertetőjegyeit ki kell emelni, más elemek ábrázolását pedig egyszerűsíteni kell. Ezt az eljárást nevezzük kartográfiai általánosításnak, generalizálásnak. A méretarányhoz szervesen kapcsolódik az aránymérték vagy lépték, melynek segítségével direkt távolságok olvashatók le.

A pontosabb mérések érdekében használhatunk tizedes aránymértéket is.

A szintvonalas topográfiai térképek többségén megtalálható a lejtőalapmérték is. A szintvonalközök távolságát felmérjük az alapmértékre és megkapjuk a lejtőszöget. A szintvonalas ábrázolásnak előnye, hogy a domborzati idomokat és a lejtősséget megfelelően ábrázolja, a részletpont magassága könnyen meghatározható.

A helymeghatározás alapvetően a térkép koordinációs-rendszerének segítségével történik. Ennek legelterjedtebb formája a szélességi és hosszúsági fokok szerinti koordinátaháló. A szélességi fok az Egyenlítőtől való távolság szögben kifejezett értéke. Az Egyenlítő a 0 szélességi fok, ennek megfelelően megkülönböztetünk északi és déli szélességet. A hosszúsági fok a greenwichi délkörtől – az 1884-as washingtoni Nemzetközi Délkör-konferencián fogadták el, hogy a London dél-keleti peremvárosában álló, (Christopher Wren barokk építész által tervezett) obszervatórium közepén áthaladó meridián legyen a kezdő délkör – való távolságot jelzi.

A greenwich-i obszervatórium

A hosszúsági és szélességi fokokban, percekben – pontosabb mérések esetén másodpercekben – megadott koordináták esetében az első helyen mindig a szélességi fok szerepel (Budapest földrajzi koordinátái: é. sz. 47º 30´ és k. h. 19º 5´). A szélességi és hosszúsági szögértékeket, osztásvonalakat a térkép szelvénykeretében találjuk.

Az ún. kilométer-hálózat szintén igen elterjedt, főként a turistatérképek esetén. Az adott vetületi rendszer koordinátahálózatának vonalait egy kilométer távolságonként tüntetik fel egymástól. Az értékek a kereten kívül olvashatóak le. Az 1:500 000 és 1:1 000 000 méretarányú térképeken csak a földrajzi fokhálózatot használják.

Kilométer-hálózatvonalak adatai a Gauss-Krüger vetületi rendszerben

A térkép síkrajzi és domborzati ábrázolással mutatja a környezetet. Síkrajzban az egyes tereptárgyakat jelzik, általában alaprajzuknak megfelelően és különböző színekkel. A turistatérképeken  általában négyzetrácsozás is található, melynek két funkciója van. Segíti a közelítő távolság-meghatározást (egy oldal hossza általában 1 km-nek felel meg), valamint a tájolásnál vesszük hasznát. A kisméretű tárgyakat jelkulcsokkal jelölik, melyek feloldása minden topográfia térképen megtalálhatóak. Az egyes jelkulcsok tartalma időben és a térkép típusának megfelelően változnak.

A domborzati ábrázolás jellegéből adódó előnye, hogy kifejezi a terep magasságkülönbségeit és alakját. A domborzati viszonyok térképen történő megjelenítésére elsőként az oldalnézetes megoldást alkalmazták. Ennek nagy hátrányát jelentette, hogy nem volt méretarányos és alakhelyes. A később alkalmazott madártávlati és a pillacsíkos ábrázolások már többé-kevésbé alakhelyes és helyzethű képet mutattak a terep domborzatáról.  A későbbi,  már geometriai elveken alapuló ábrázolások közé tartozik a színtörléses, csíkozásos és színfokozatos módszer. Ugyanakkor ezek sem alkalmasak a felszín magassági eltéréseinek pontos jelzésére. A mai geometriai ábrázolások közül a szintvonalas és a kótált módszert alkalmazzák a topográfiai térképeken. A szintvonalas térképek gyakran síkrajzi elemeket is tartalmaznak és alkalmazzák színfokozatos vagy rétegszínezéses módszert is.  A színezés többnyire egységes: 200 m-ig: zöld, 200 – 500 m-ig: sárgásbarna, 500 – 1000 m-ig: világosbarna, 1000 m felett: egyre sötétebb barna, eljegesedett területek: fehér.

A szintvonal nem más, mint az azonos abszolút magasságú pontokat összekötő izovonal, az izohipszia. A szintvonal a középtengerszinttel – a dagály és az apály középértéke – párhuzamos szintfelület és a terep metszésvonala. Magyarországon viszonyítási magasságként, alapszintfelületnek az 1875-ben kijelölt adriai magasságot használták, melynek szintezési alappontja a trieszti Molo Sartorio mareográfja (több helyen, tévesen a fiumei Szapáry mólón elhelyezett szintezési jegyet említik a 0 alapszintként) volt. A bécsi Katonai Földrajzi Intézet által végzett szintezés során hét főalappontot határoztak meg a Monarchia területén. A mai Magyarország határain belül, az ősjegyeknek is nevezett pontok közül a Velencei-hegységben fekvő Nadap községben állítottak föl egyet. A helyszín kiválasztása természetesen nem volt véletlen. A Velencei-hegység a Variskusi (Variszkuszi, Variscusi) őshegység egyik rögje, geológiailag az ország legstabilabb pontja. A Nadap főalappont tengerszint feletti magasságát az 1888-ban végzett, pontosított mérések alapján 173,8385 m-ben állapították meg.

A nadapi ősjegy

Ez jelentette később az ún. nadapi alapszint kezdőértékét. A II. világháborút követő években új szintezési hálózat kialakítására került sor. A kelet-európai államok fokozatosan áttértek a kronstadti kikötő vízmércéjén meghatározott középtengerszint magassági értékének használatára. Ez a balti alapszint, mely 0,6747 m-rel magasabban fekszik az adriainál. Ennek alapján a nadapi főalapszint mértékét is 173,1638 méterre módosították.

A magassági alaphálózatok egységesítése mind katonai, mind civil szempontból fontos. Igaz ugyan, hogy Magyarországon az 1970-es évek végére elkészült az Egységes Országos Magassági Alaphálózat (EOMA), ennek ellenére sokáig párhuzamosan használták az adriai(nadapi) és a balti középtengerszintet. Az európai térképezés 1989-ig alapvetően elkülönült a NATO és a VSZ tagállamaiban, elletve befolyási övezeteiben. Az egységes európai magassági rendszer létrehozásáról az IAG (Nemzetközi Geodéziai Szövetség) EUREF Albizottsága 1994-ben döntött. Az UELN-95 (Egyesített Európai Szintezési Hálózat) – melyhez Magyarország is csatlakozott – alapszintfelülete az amszterdami vízmagasságmérő nullpontja. Ennek eltérése -0,14 m a balti tengerszinthez képest.

A magyar szintezési hálózat kiegyenlítése folyamatos, ezért jelenleg még a baltit is használják. Csak érdekességként említem, hogy a szakirodalom szerint (pl. (Sacher et al. 2004) Magyarország szintezési hálózatának minősége az európai összehasonlítás alapján a legjobb.

A szintfelületes ábrázolású térképeken a szintvonalak egymástól egyenlő távolságra helyezkednek el. Ezt nevezzük alapszintköznek, melynek értéke függ a térkép méretarányától és a terep dőlésszögétől.

A leggyakrabban előforduló szintvonalközök

A domborzat könnyebb áttekinthetősége érdekében a térképen a szintvonalaknak minimum 0,3 mm-re kell lennie egymástól – vékony, folytonos, barna színű vonal. Az olvashatóságot segíti, hogy minden ötödik (egyes méretarányok esetében minden negyedik) szintvonalat vastagabban rajzolnak meg, ezek a főszintvonalak. Az alapszintvonalak közötti magasság különbség kifejezésére segédszintvonalakat alkalmaznak. Ezek lehetnek felező és negyedelő szintvonalak – felező: szaggatott, barna színű vonal, negyedelő: barna színű pontsor. A terep lejtősséget a szintvonalakra merőleges rövid vonások, az eséstüskék jelölik.

A kótált (számozott) pontos ábrázolás esetében a meghatározott pontok tengerszint feletti magasságát jelzik a térképen. Ez csak akkor alkalmazható, ha a terepen a pontok könnyen azonosíthatóak. Azonban ezeken a pontokon kívül a domborzati viszonyokról semmilyen információt nem közöl. Ez a módszer tehát önmagában nem használható a pontos tájékozódáshoz.

A helyes térképolvasás legfontosabb kritériuma az északi irány ismerete. Ennek hiányában a fentiekkel nem sokra megyünk. Helyzetünket megkönnyíti, hogy valamennyi ma forgalomban lévő turistatérkép északi tájolású, tehát a tájolás megkezdése előtt nem kell elvégeznünk az északra forgatást.  Amennyiben a térkép nem “északfejes”, akkor az északjel nem hagyható el és a térképet be kell tájolni. Az északjel általában a mágneses északot mutatja, ezért a deklinációt is felszokták tűntetni. A térkép tájolása nem jelent mást, mithogy a térképen feltűntetett hosszúsági vonalak iránya egybesik a földrajzi északi iránnyal.  A térképet úgy tudjuk tájolóval tájolni, hogy a szelence északi jelét a lolvasó jelhez forgatjuk. Ezt követően a térképre helyezzük, hogy irányéle megegyezzen a térkép keleti vagy nyugati szegélyére felszerkesztett hosszúsági vonallal. A következő lépésben a térképet addig fordítjuk – a tájolóval együtt! -, míg a tű északi vége a szelence északi jeléhez beáll. Figyelem, kilométer-vonalas térképek tájolására ez a módszer nem alkalmas! Az egyébként hazánkban jelentéktelen deklináció, ebben az estben sokszorozódik, jelentős szögeltérést eredményez. Helyzetünk pontos meghatározásához – a térkép mellet – feltétlenül szükségünk van tehát egy jó tájolóra, például egy fenéklemezes, irányzótükrös  SILVA-ra. A tükrös tájoló szelencéje – a legtöbb modell esetében – el van látva deklinációs skálával és dölésszőgmérővel is.  A tükör és az irányzórés a tereptárgyak helyzetének pontosabb bemérését segítik.

A tájolás nem jelent mást, min az iránytű által jelölt északi irány és a menetirány által bezárt szög, az azimut meghatározását.  Ez egyszerű laptájolóval a következő képpen zajlik.

A tájolásnál figyelni kell arra, hogy a térkép lehetőleg síkban feküdjön. Jelenlegi helyünket és a célt összekötjük az irányéllel. Az iránynyíl a tervezett menetirányba mutasson! Amennyiben rövid az irányél, akkor közbenső pontokat is be kell mérni. A szelence északjelét a térkép északi irányába állíjuk, gyakorlatilag befejeztük a tájolást. Mostmár csupán kézbe kell venni a tájolót és beállítani az iránytű északi végét az északjel közé. Nem a szelencét forgatjuk, hanem magát a tájolót!! Ezzel indulhatunk célunk felé, de az iránynyilat – ez a tájoló elején található, a lap középpontjából indul -  és ne az iránytűt kövessük!! Ebben az esetben bolyonghatunk, és a végén túl az Óperencián kötünk ki.

Sorozatunk ezen részében  jóval többet foglalkoztunk térképismerettel, mint a tájolással.  A térképolvasás alapjai nélkül azonban még a legmodernebb tájolóval se merészkedjünk komolyabb túrára. A térkép tájoló nélkül felemás tájékozódási eszköz, ez fordítva is igaz. A bemért szögeket a térképen jelöljük, de a megfelelő jelöléshez ismernünk kell, hogy mi az a sok tekergőző vonal. Ráadásul hol vékonyabb, hol vastagabb, számokkal és nyilakkal.