Késblog

A tájolót elsősorban az különbözteti meg az iránytűtől, hogy a világtájirányok mellett vízszintes szögeket, azimutokat (Valamely felszíni pontból kiinduló iránynak a ponton átmenő meridiánnal bezárt szöge. Az azimutokat a délkör északi agától kiindulva az óramutató járásával megegyező irányban haladva 0-360°-ig számoljuk.) is mérhetünk. Az irányszög mérését az elforgatható szelence teszi lehetővé. A szelence fok, vonás vagy kompasz vonással van ellátva. A fokbeosztás 000º-tól 360º-ig terjed, a beosztás – mint a laptájolók többségénél – lehet 2º-os, de a prizmás tájolók esetében akár 0,5º-os is. Napjainkra a tájolóknak hat alapvető fajtája alakult ki: a fenéklemezes, a fenéklemezes irányzéktükörrel, a prizmás, a kézi, a kormány- és az elektronikus tájoló. Az utóbbi hárommal most nem foglalkozunk mivel a kézi és a kormánytájoló a vízi közlekedésben használatos. Az elektronikus tájoló felépítése pedig egészen eltérő hagyományos társaiétól.

Fenéklemezes, laptájoló

Ezt a típust az 1920-as években, Svédországban fejlesztették ki. A mágnesezett tű – melynek Északi végét pirossal jelzik, és fluoreszkáló festékkel vonják be – az általában folyadékkal feltöltött szelencében szabadon foroghat egy acéltüskén. A légmentesen lezárt dob átlátszó fenéklapján irányvonalak találhatóak, mely a térképen történő tájolást segítik. A fő égtájak és a fokbeosztás – ez típusonként változik – az elforgatható szelence peremén vannak feltüntetve. Ez a szerkezet önmagában nem lenne más, mint egy modern iránytű, még akkor is, ha deklinációs skálával is ellátták. Csakhogy a szelencét egy átlátszó, többnyire téglalap alakú műanyag alaplapra szerelték.

Az alaplap (fenéklemez) legfontosabb jelzése az irányvonal, mely egyben a lap középvonala. Egyes laptájolókon ezzel párhuzamosan még több irányvonalat is alkalmaznak. Az alaplap két hosszanti oldalán – az irányéleken – mm-es, cm-es vagy inch beosztás, esetleg aránymérték – ez általában 1: 25.000 – található. A legtöbb laptájoló fenéklemezébe nagyítót is beépítenek és klinométer (szögmérő) is található rajta, néhány modellnél rugós lépésszámláló tárcsát is használhatunk. A különböző léptékű Romer skálák feltüntetése napjainkban terjedt el. (A Romer skálák az UTM koordinációs rendszer használatakor segítenek a pozíció meghatározásában.) A klasszikus laptájolók funkciói szinte korlátlanul bővíthetőek, ennek megfelelően számos típusa kapható.

Fenéklemezes tájoló irányzéktükörrel

Ez a típusú tájoló annyiban különbözik a fentiektől, hogy – mint neve is mutatja – tükörrel van felszerelve. A tükör egy irányzóréssel ellátott fedélben helyezkedik el, mely lehajtva egyben a szelencét is védi.

Számos formában, a legkülönbözőbb felszereltségű fenéklemezekkel gyártják. A tükrös tájoló szelencéje – a legtöbb modell esetében – el van látva deklinációs skálával és dölésszőgmérővel is. A tükör és az irányzórés a tereptárgyak helyzetének pontosabb bemérését segítik.

Prizmás tájoló

A prizmás tájolón két fonalkeresztes irányzék található, melyek nagyon pontos, 0,5º-os iránymeghatározást tesznek lehetővé. Precizitásának köszönhetően elsősorban katonák és térképészek használják. Nagy hátránya azonban, hogy – a fenéklemezes tájolóval szemben – térképen nem használható közvetlen iránymeghatározáshoz.

A legendás Bezard

A világ egyik legelterjedtebb típusú tájolója. Bezard néven kevesen ismerik hazánkban, bár a Császári és Királyi hadsereg, a Magyar királyi honvédség, a Néphadsereg és a Határőrség lelkes legénysége évtizedeken keresztül ezt használta szolgálata alkalmával. Ezt a kiváló szerkezetet Johann Ritter von Bezard (többnyire Bézard-ként említik, én ennek ellenére maradtam az eredeti lengyel változatnál), az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének lengyel származású századosa – végül ezredesi rangban szerelt le – fejlesztette ki a 19-20. század fordulóján. A „Diopter-Orientierungsbussole”-t 1902-1903 folyamán szabadalmaztatta az Osztrák-Magyar Monarchia, a Német Birodalom, Svájc és a Harmadik Francia Köztársaság területén.

A Bezard-féle tájolót néhány éven belül Japántól egészen Kanadáig szabadalmi oltalom védte. Felépítését tekintve, némi túlzással a fenéklemezes tükrös tájolók elődjének is tekinthetjük, bár nem minden változatán alkalmazták a fémtükröt. Az első modelleket fa, majd ebonit házzal készítették, de hamarosan áttértek az alumínium és az ötvözött acél használatára. Általában az 1906-os tükrös és az úgynevezett kicsi katonai 1910 I-es, illetve a nagy II-es modelleket tekintik az alaptípusoknak – ezek kifejlesztése idején Bezard a Theresianum Katonai Akadémia térképészeti professzora volt.

A civileknek szánt változat szelencéje 360º-os beosztással készült, míg a katonai típusnak 6400 vonásra lett beosztva. A vonás egy szögértékegység, amely az 1 km hosszú szögszárak 1 méteres nyílásszöge. A beosztás, a számozás kezdőpontja és forgásiránya típusonkét változó. Az alapmodelleket folyamatosan továbbfejlesztették. 1933-ra, egy állítható skálával a mágneses deklinációból eredő problémát is korrigálták. A klasszikus patkó alakú, irányvonalzós tájoló

napjainkban is népszerű, bár korszerű fenéklemezes társai kétségkívül praktikusabbak.