Késblog

Földrajzi helyzetünkkel megszokott környezetünkben még csak-csak tisztában vagyunk, de táborozás, túrázás közben egészen más a helyzete. Segítséget jelenthetnek a csillagok, a domborzati viszonyok és a tereptárgyak. Ezekre viszont csak akkor lehet támaszkodni, ha valóban tudjuk, hogy mit kell figyelnünk. Lássuk be, erre igazán csak kevesek képesek. A józan paraszti ész tehát azt tanácsolja, hogy kirándulásaink alkalmával mindig vigyünk magunkkal egy megfelelő topográfiai (helyrajzi) térképet. A helyrajzi térképek méretaránya általában 1:10.000-től 1:300.000-ig változik. 1:10.000 méretarány esetén a térképen mért 1 cm távolság a valóságban 10.000 centiméternek felel meg. Ezen típusú térképek erőssége a részletesség, különösen a katonai térképek esetében. A terepfelszín pontos leképezését mutatják a tereptárgyak elhelyezkedésével, szintvonalakkal, aránymértékkel (a térkép mértékarányában szerkesztett hosszmérték) és egyezményes jelzésekkel. A térképeken fel kellene tüntetni az északpontokat (valódi, mágneses és térképháló szerinti) is, de ez napjainkban már nem általános követelmény. A topográfiai térképek alapvetően északi tájolással készülnek, ennek megfelelően a tájolás megkezdése előtt nem kell pepecselni az északra forgatással.

A térkép elengedhetetlen eszköz a tájékozódáshoz, de önmagában gyakran kevés. A megfelelő irány kiválasztásához, meghatározásához kell egy jó tájoló. A tájoló nem más, mint az iránytű továbbfejlesztett változata. Az iránytűt az ókori kínaiak fejlesztették ki. Az európai népek az arabok közvetítése révén ismerték meg az i.sz. 12. század vége környékén. Nem lehet tudni pontosan, hogy a kínaiak mikor fedezték fel a Föld mágneses terének iránymeghatározási jelentőségét. Egyes források szerint a sze-nan, „dél kormányzója” már i.e. 2700 környékén segítette az utazók tájékozódását, mások ugyanakkor úgy vélik, hogy erre a célra csak jóval később használták. Igaz ugyan, hogy az i.e. 3. században élt Han Fej-ce, a legista tanok legjelesebb képviselője – a legisták, a Hadakozó Fejedelemségek korszakában (i.e. 475-221) élt bölcseik tanításai szerint az államot törvények útján kell kormányozni, tehát nem filozófiai megközelítés révén – említi elsőként a sze-nant, mint az égtájak meghatározóját. Azonban azt is megjegyezte, hogy ezt a nagyszerű, és egyben egyszerű eszközt a korábbi uralkodók is ismerték. A kínai iránytűk formailag igencsak eltérőek voltak a ma ismertektől. Az első változat egy kanálból és egy négyzetes „föld-tányér”-ból állt. A „tányér” széleit 28 szakaszra osztották, a közepén találtató körből kiágazó 8 trigram további részekre bontja. Az iránytű felépítését, jelrendszerét mélyen átitatja a konfucianizmus és a taoizmus. A mágneses ércből készült kanalat a kör közepére, Jin és Jang (néhány helyen Jang és Jin ként említik) szimbólumára kellett helyezni irányméréskor. A kanál nyele mutatta a déli irányt. Mások véleménye szerint az első iránytű a cse-nan, csan-csö, azaz a harci szekér, és az ezen álló szobrocska volt. A szobor egy függőleges tengelyen forogva, karjával jelezte a déli irányt. Az évszázadok folyamán az iránytű működési elve természetesen nem, alakja és felépítése azonban sokat változott. A mérési hibák kiküszöbölése érdekében a mágnesezett fémet felfüggesztették, vagy vízzel teli csészében úszó levélre, fadarabra helyezték. Az első – már valóban a ma használatosakhoz hasonló – iránytűkön csak a négy fő- és a mellékvilágtájak voltak feltűntetve. A fokbeosztást később tovább finomították, a szabadon feltámasztott mágnestűt szelencébe zárták. Az iránytű ugyan jelentős fejlődésen ment keresztül és egyszerű túrázóknak kiváló segítséget nyújt, de jelentős korlátja, hogy irányszög mérésére nem alkalmas.