Késblog

Azt meglehetősen nehéz megmondani, hogy pontosan melyik volt ez első, ember által készített fegyver. Annak felismeréséhez viszont nem kell briliáns logika, hogy korai elődeink a környezetükben található faágakat, csontokat és kődarabokat használták támadásra és védekezésre. Majd a fát kombinálva az utóbbi kettővel megalkották a baltát. Az első daraboknál a balta két részét sima háncskötéllel erősítették egymáshoz. Majd őseink rájőve a kő átfúrásának idő- és munkaigényes folyamatára, az immár csiszolt baltafejet biztosabban tudták a nyélhez rögzíteni.

A balta és bárd mitikus szereppel bír az emberiség történelmében, Isteni szimbólum. Nem véletlenül vált az egyik meghatározó heraldikai jelképpé. Néhány cikkben azt olvashatjuk, hogy a balta a bárdfélékhez tartozik, de ez pont fordítva igaz. A fémek megjelenésével egyre változatosabb baltatípusokat készíthettek a mesterek. A kisméretű, max. 1 kg-os és rövid nyéllel szerelt balták, például a franciskák kiválók voltak a közelharcra és dobásra. Ezek a balták és szekercék azonban még inkább voltak szerszámok mint fegyverek. A sima bárd például többcélú eszköz  a háziasszonyok, hentesek és ácsok kezében. Az előbbiek a rövid nyelű, “fejnehéz” változatokat használták, használják. Utóbbiak a hosszabb nyéllel ellátott, aszimmetrikus vágóélű bárdokkal dolgoznak.

Kimondott fegyver funkciójuk a különböző csatabárdoknak, alabárdoknak és fokosoknak volt. Ezek  a páncélos katonaság ellen bizonyultak igen hatásosaknak. A baloldali viking bárd a 8. századból származó  darab másolata. Ennek a típusnak a feje általában 1 kilónál nehezebb, nyele pedig 70 centinél is hosszabb  lehet. A skandináv mitológia valkűrjeiről elnevezett kettős fejű, szimmetrikus csatabárd eredetileg a hettita  Tesubnak, a villám és mennydörgés istenének attribútuma. Később, a minószi korszak ősi hatalmi jelképe  labrüsz néven. Thészeusz egy hasonló csatabárddal ölte meg Minótauroszt. A csatabárdok következő generációja már inkább alabárdnak tekinthetők, hiszen a fok a jelentősen átalakul. A korábbi sima, illetve  kalapácsfok helyét egy határozott tüske foglalja el. Ugyanakkor, mint a képen szereplő 11. századi német bárdon láthatjuk, a csúcs teljesen hiányzik. A félhold alakú bárdlapot áttört szimbólumokkal díszítették, ezek célja a szépségnél pragmatikusabb okok voltak. A penge könnyítése. Jelen darabok nem kétkezes csatabárdok, azok nyélhosszúsága 180 centiméternél kezdődtek. A kimondottan vikingekhez köthető – ennek megfelelően dán baltaként is ismert – bárd feje 1-2 kiló volt. Ennek köszönhetően megtartotta jó irányíthatóságát és kiváló vágó és sújtó tulajdonságait.

Az alabárdok megjelenésével kapcsolatban eltérő időszakokról olvashatunk. Az viszont tény, hogy a klasszikus, az egy “lemezből” kovácsolt példányokat az 1400-as évektől kezdték a csatatereken használni.

A 2-2,5 méter hosszú rúdra fémpántokkal felerősített bárdlap felett egy lándzsacsúcs helyezkedett el. A lovagok elleni harcban igazán a bárdlap mögé felszerelt, hátranyúló vastüske tette félelmetesen hatékonnyá. Ezzel ugyanis le tudták rántani lováról a nehéz páncélba öltözött lovagot, aki a földön már tehetetlen volt. A fegyver gyakorlatilag többcélú volt, hiszen döfő-, vágó- és ütőfegyverként is használatos volt. Az alabárd fejlődése szorosan összekapcsolódott a páncélzat alakulásával. Hiszen ennek legyűrésére találták ki egykoron a helvétek. Amint a tűzfegyverek egyre hatékonyabbá váltak és a páncélos hadviselés mindinkább idejétmúlttá, úgy tűnik el az alabárd, mint fegyver. A 17. század végére hadászati szerepe jelképessé válik, mint  rangjelző, hatalmi szimbólum és  díszfegyver tűnik fel a következő évszázadokban.

A páncélba öltözött hadviselés – én nem szívesen használom ebben az értelemben a lovagit – utolsó nagy csatája 1525. február 23-24-én a Ticino folyó által határolt Pavia – 924 márciusában a magyarok is meglátogatták – városánál zajlott. A Habsburg – Valois ellentét fordulópontja volt, hogy I. Ferenc francia uralkodó csapatai által 1524 októbere óta ostromlott lombardiai város felmentésére V. Károly hadakat küldött. A február 24-én, 25. születésnapját ünneplő császár spanyol muskétásai megtizedelték a francia nehézlovasságot. A csatában maga I. Ferenc is fogságba esett és 8 hónapig Madridban vendégeskedett.

Amilyen szerepet az európai hadászatban és társadalomban a bárd töltött be, ugyanolyan fontossággal bírt az észak-amerikai indiánok között a tomahawk. És majdnem ugyanannyira változatos is.

Az algonkin “tamahak” szóból eredő tomahawk az indiánok legendás fegyvere. Az európaiak érkezése előtt kőből, például obszidiánból készítették ennek a baltaszerű fegyvernek a fejét, később rézből és vasból. Hiba lenne azt gondolni, hogy a tomahawk kizárólagosan indián fegyver lenne. Egyrészt a telepesek nem kevés hasonló baltát adtak el az indiánoknak, másrészt pedig a francia és angol katonák mellett ők maguk is felszerelkeztek ezzel a sokoldalú eszközzel. A foka nagyon változatos, lehet csak kicsit kiemelkedő és – például a fent szereplő – határozottan hegyes is. A fegyvert tartó táblán az indián “alapító atyák” láthatóak. Baloldalról kezdve: Crazy Horse – Őrült Ló és Sitting Bull – Ülő Bika, Chief Joseph – Hin-mah-too-yah-lat-kekt, de erre nem találtam igazi magyar megfelelőt – és Geronimo. A hagyomány közéjük sorolja Red Cloud-ot – Vörös Felhőt is. A lakoták Őrült Ló emlékére grandiózus, 172 méter magas és 195 méter széles szoboregyüttest terveztek – az 1948-ban Korczazk Ziolkowskil által elkezdett mű első része,az egykori főnök arca a 90-esk években készült el - a Black Hills területén. A törzs szent földje Dél-Dakota dél-nyugati részén található, alig 30 mérföldre Rusmore gránitszikláiba vésett elnöki négyestől. Mondjuk az is az indiánok szent földjéhez tartozik. A fent említett törzsfőket, akárcsak a többieket,  valójában soha nem nevezték “alapító atyáknak”. Ez a legendák köréhez tartozik, akárcsak a békepipa tomahawk párosítás.

Pontosabban ezek léteztek, de nem az indiánok gyártmányaként, hanem a fehérek hibrid termékeként. Ezt gesztusnak is érthetjük. Hiszen a békepipa az indián kultúra mitikus szereplője. A kalumetből a négy égtáj és az égbolt, illetve a föld felé fújt füst jelképezi a természet és az ember egységét. A szent, rituális tárgyként tisztelt békepipa szolgált az ősök szellemének megidézéséhez is. A festett, faragott, gyöngyhímzéses szalagokkal, tollakkal, lószőrrel díszített pipa fontos szerepet töltött be a diplomáciában is.