Késblog

A fegyvereket alapvetően hideg- és tűzfegyverekre, valamint vegyi, biológiai és nukleáris fegyverekre lehet osztani. Az első kategóriát gyakran tévesen a szálfegyverekkel azonosítják. Pedig azok csupán egy alkategóriát jelentenek az előbbiben. Mint az elnevezés is mutatja, minden fegyver, melynek működéséhez nincs szükség kémiai folyamatra, az hidegfegyvernek számít. Ezen belül a legkülönfélébb módon lehet csoportosítani. Ennek megfelelően elég sok a félreértés és az átfedés. Az őrsparancsnoki iskola és a járőrvezetői tanfolyam hallgatói részére 1933-ban kiadott, „A csendőrség fegyverei” című könyvecske például a szálfegyverek közé sorolja a kardokat is. És hasonlóan félreérthető a szúró- és vágófegyver skatulya is, hiszen a pika funkcióját tekintve szúrásra alkalmas, a harci bárd pedig sújtó vágásra. A mindkét funkciót egyesítő alabárddal egyetemben azonban alapvetően a szálfegyverek közé tartoznak.

A fenti rézkarcon látható landsknecht-ek a 15. század 80-as éveiben tűntek fel. A méltán legendás svájci gyalogság mintájára létrehozott dél-német csapatok hamarosan felülmúlták egykori példaképeiket. A landsknecht-ek – nevük idővel a német zsoldosok szinonimájává vált – között voltak 4-6 méteres lándzsával harcoló pikások, a közelharcban is kiválóan használható alabárdosok és puskások. A pika a lándzsa egyik típusa, mérete nagyon változó, akárcsak a hegye. Ez utóbbi lehet levél vagy deltoid alakú és négyszög ke­reszt­met­sze­tű is. A pikások egészen a 17. század első harmadáig a gyalogos harcászat meghatározó tényezői voltak. Majd a tűzfegyverek elterjedésével és a szurony megjelenésével fokozatosan eltűntek a harcmezőkről. Az európai alabárd szintén a helvét szabad paraszt gyalogosok kezében tűnik fel elsőként, valamikor a 14. század elején. A 2-2,5 méter hosszú rúdra fémpántokkal felerősített bárdlap felett egy lándzsacsúcs helyezkedett el. Már így is tekintélyes fegyvernek számított, de a lovagok elleni harcban igazán a bárdlap mögé felszerelt, hátranyúló vastüske tette félelmetesen hatékonnyá. Ezzel ugyanis le tudták rántani lováról a nehéz páncélba öltözött lovagot, aki a földön tehetetlen volt. Mondjuk az alabárd szakszerű forgatása sem volt egyszerű, nem véletlen kaptak gazdáik dupla zsoldot. Az 1400-as évekre a korai alabárd típusokat felváltották az egy “lemezből” kovácsolt példányok, magyarul a fegyver három funkcióját egy vasba egyesítették. Alakjuk és méretük is nagyon változatossá vált. A trapéz és félhold alakúak mellett gyakori a balta- vagy bárdforma.

A lándzsacsúcs és a tüske is jelentősen átalakul a század folyamán mind alakja, mind méretét tekintve. Ebben jelentős szerepe volt annak a technikai és hadászati fejlődésnek, mely a 16. században a lőfegyverek előretörését eredményezte. A nehézfegyverzetű lovasság kora a 16. század első harmadában már leáldozóban volt. A lovagok utolsó nagy csatája 1525. február 24-én zajlott le a lombardiai Pávia váránál, I. Ferenc francia uralkodó lovasai, és Habsburg V. Károly német-római császár – Spanyolország királya, Burgundia és Németalföld uralkodója – csapatai között. És a francia uralkodó lovagjainak csúfos vereségével ért véget, köszönhetően a császári puskásoknak. Az alabárd mint harci fegyver a 17. század végére eltűnt a csatamezőkről. Ezt követően már csupán a testőrségek díszfegyvereként és tiszti jelvényként jelenik meg. Magyarországon a vibárd elnevezésű változatot használta az alabárdos testőrség és az I. Ferenc József által 1872-ben felállított Koronaőrség is.